Zaklatás vagy udvarlás? A mindennapi pszichológia címlapján!

Az utóbbi hónapok mélyen felkavaró eseményei sok indulatot váltottak ki. Bár a történteket számtalan aspektusból vizsgálták, úgy gondolom, az emberek fejében nem csökkent a zűrzavar.

Nehezen feltételezhető, hogy bárki is egészséges felnőttként tudjon létezni a társadalomban visszajelzések nélkül, amelyek alapvetően fontos részei a személyiségfejlődésnek. Ezek alakítják ki énképünket, ezek adnak igazodási pontot a világban. Az erőszaktevők azt a bizonytalanságot használják ki, amelyet a visszajelzés vágya okoz! Ők vadásznak. Azt nézik, ki az, aki a legsebezhetőbb. Ki az, akinek a legnagyobb szüksége van arra, hogy pozitív visszajelzést kapjon, mert ezt korábban otthon vagy más szociális helyszínen nem – vagy rosszul – kapta meg. Különös érzékkel felismerik a „csordáról leszakadt” áldozatjelölteket. A könnyű prédára mennek. Hízelegnek, méltatják áldozatukat, elhitetik vele, hogy különleges. Kiemelik a többiek közül. Úgy manipulálják, hogy érezze a felé áradó figyelmet, megkülönböztetést, fals szeretetet…

Az erőszaktevők azonban gyakran ennek az ellenkezőjét, a megfélemlítést is használhatják – sokszor a hatalmukkal visszaélve –, hiszen tudják, ez része áldozataik mindennapjainak. Tudják, hogy a tényleges erőszak leblokkolja, megbénítja őket. Hogyan lehet akkor úgy udvarolni, hogy az ne tűnjön zaklatásnak? Vagy mit is nevezhetünk zaklatásnak? A válasz egyszerű. Mindent, amit a másik úgy él meg!! De honnan tudjuk, hogy a másik minek éli meg?

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2017. 6. számában olvasható

http://mipszi.hu/cikk/171208-zaklatas-vagy-udvarlas

Mindennapi Pszichológia – Selfie

„Hogyan szeressem magam, ha azt sem tudom, ki vagyok?”

Selfie és énkép

A Főtéren álló bronzszobor előtt lányok nagy csoportja áll és saját magát fényképezi. Mindenki gondosan igazgatja a haját, keresi a megfelelő pózt, ahol a fotóalany – Rákóczi –  és ők közösen a legideálisabb képet tudják mutatni.

Egy olyan képet, amilyenek akkor ott lenni szeretnének. Ahogy a világnak magukat akkor ott meg akarják mutatni, és várják a világ visszajelzését saját csodálatosságukra…A selfie a reneszánsz idejétől jelen van az életünkben – egy olyan belső késztetést elégít ki, ami arra irányul, hogy megerősítést és visszajelzést kapjunk a nagyvilágtól. Jellemzően a fiatal lányok azok, akik előszeretettel készítenek napi három-négy selfie-t. Köztudott, hogy kamaszoknak nagy szenvedést okoz a másoknak való kiemelt megfelelési kényszer. De vajon mennyire ad valós visszajelzésre alapot a jól beállított, megkonstruált kép, amit ezek a lányok magukról készíteni akarnak? Mikor lesznek elégedettek az elképzelt képpel? És miért van szükségük annyi képre?

Terápiás munkám során egyre több lánnyal találkozom, akik ha belenéznek a tükörbe, egy nagy rakás szerencsétlenséget látnak… Az önkép teljes csődje az, amit ezek a lányok átélnek. Azonban egy selfie, amit addig alakítanak, amíg el nem érnek egy olyan optimális képet, amiről már maguk is úgy érzik, hogy a világ elé tárhatják, és amire számtalan elismerő hozzászólást kapnak, gyógyír lehet a szenvedésükre.

Egy olyan képet kreálnak, amely köszönő viszonyban sincs avval, amit ők igazán gondolnak önmagukról, mégis vágynak egy meseszerű világba. Az egyik lány az osztályfőnöki órán, amit a gimnáziumban tartottam, jogosan vetette fel: hogyan szeressék magukat, ha azt sem tudják, kicsodák. Naponta más és más képet hoznak létre magukról, míg a végére teljesen összezavarodnak. Az önarcképek segítenek elviselni ezt a feszültséget – ugyanakkor  meg is nehezíthetik a visszatalálást igazi énjükhöz, mivel a kreált személy sokkal több elismerést, érdeklődést vált ki másokban, mint a mindennapok valósága…

A téves vagy kreált önarckép és a vele együtt járó szerep nagyban befolyásolhatja későbbi életük alakulását is, mivel a téves én-bemutatás zavart okozhat az állásinterjúkon, a munkahelyen, vagy akár a párkapcsolatokban…. A torz énkép miatt nehezen vagy egyáltalán nem fogják megtalálni a hozzájuk illő partnert, aki mellett aztán nyugodtan és kiegyensúlyozottan élhetik le az életüket. Nemcsak a magukról maguk által kreált idealisztikus kép miatt, hanem partnert is úgy választanak, hogy az tökéletes legyen.

A teljes cikk a Mindennapi Pszichológia 2016. 5. számában olvasható

Mindennapi pszichológia – Energiavámpír

 

Az energiavámpír elnevezés egyike azoknak a városi kifejezéseknek, amelyek hétköznapivá próbálják tenni a pszichológiai fogalmakat. Sokszor ezek a kísérletek félresiklanak, rosszul értelmezik és még jobban összezavarják az emberek pszichológiával kapcsolatos sztereotípiáit. Ebben az esetben azonban nincs erről szó, sőt igen praktikus és szellemes új kifejezés jött létre! Azokat az embereket hívják így, akik a szervezetük működéséhez szükséges energia egy részét másoktól lopják el. Az energiavámpír áldozata csak azt veszi észre, hogy fárad, kimerül, az addig jól menő dolgai egy szempillantás alatt kínszenvedésbe csapnak át. Ehhez pedig nem kell sok idő. Elég akár negyedórát együtt tölteni egy ilyen emberrel ahhoz, hogy úgy érezzük: minden energiánk elszállt és már semmihez nincs kedvünk.

http://www.mipszi.hu/cikk/161205-energiavampir